Gondoltuk, hogy nem a pokol bugyraiba látogatunk, de azért ilyen jóra nem számítottunk

Kipróbáltuk a november közepén új helyre, a budai Attila útra költözött Stand25 Bisztrót.

Az volt a terv, hogy a lehető legtöbbet kóstoljuk, így az étlapról választható két- vagy háromfogásos menüből naná, hogy az utóbbit választottuk. Ráadásul, profi tesztelőként alkalmaztuk azt az alapszabályt is, miszerint mindegyik asztalra elénk kerülő fogást a felénél kicserélünk, így “több érzékszerv többet lát” alapon alakult ki a következő eredmény.

Érkezés, első benyomások

A Stand25 korábbi helyének tudatában – Széll Tamás és Szulló Szabina örömkonyhája eredetileg a Hold utcai piac földszintjén, annak hátsó traktusában nyitott – tényleg hatalmas változás történt a bisztró életében: amikor a Fáma bezárt, nyilván felszabadult egy komplettül berendezett topvendégváróegység, na, erre csapott le a Szél-Szulló séfpáros, Csahók Ibolya szakértő irányításával, és ide  költöztették át konyhájukat november közepén szinte seperc alatt. A bisztró pont délben még elég magányos arcát mutatja, nehezen hisszük el, hogy pillanatokon belül full-on lesz, de láss csodát, a kinti bánatosan szemerkelő esőből tényleg percenként beesik egy-egy újabb vendég, és hamar megtelnek az előre lefoglalt asztalok. A vendégtér laza indusztriális stílusa trendi, mégis barátságos, inkább kellemesen meghitt, mintsem hivalkodó, a kirakatüveg közelében pedig bizalomra ad okot, hogy a látványkonyán a főzés szinte minden pillanatát nyomon követheti a betérő vendég, vagy az ablaküvegen keresztül csak kiváncsian  bámészkodó. Közben kenyér és vaj kerül az ebédre várakozó vendég elé, és ez a vaj végre nem egy túlsózott valami, hanem épp annyira krémes állagú, amilyennek egy vendégköszöntő falatnak illik lennie.

Lássuk a medvét!

A konyha koncepcióját tekintve úgy hirdetik magukat, mint a szabad magyar konyha hívei, ennek szellemében tehát csupa olyan ételt rendelünk – így állítva össze ebédmenünket -, amelyek a hazai gasztronómia alappilléreinek számítanak. Egyikünk az idei Made in Hungary-t, azaz kacsamájat, kaláccsal, birsalmapürével, 6 puttonyos Tokaji Aszúval kér indításként, másikunk Szélék egyik ikonikus ételét, gulyáslevest rendel. Felénél csere – de nem szívesen.

A kacsamáj ugyanis pont olyan tökéletesen van elkészítve, ahogy a nagykönyvben azt leírták többszáz éve, még nagyanyáink idején, a gulyásleves íze pedig nincs elvarázsolva és elferdítetten újragondolva, hanem megdöbbentően gulyásízű leves kerül elénk. A lében megfőtt hús topalapanyag lehet – nem véletlenül hangoztatják a hely tulajdonosai, hogy alapanyagok terén nem ismernek kompromisszumot -, és attól is olvadunk, hogy friss zellerszállal bolondították meg a lét, ezzel is feldobva az élményt.

Máris jön a főétel: véreshurka, burgonya, tormás almapüré vs. rakottkrumpli céklával. Itt három dolgot emelnénk ki. Egyrészt a véreshurka rendelésekor mindenki tolja arrébb magában a zsírban tocsogó csupa mócsingos, rizses valami képzetét, mert ez a véreshurka, úgy tűnik, szegény megboldogult disznó legjobb pillanatában készült, és minden, csak nem zsíros fogás.

A rakottkrumpli viszont tényleg nem egy diétás fogás, és inkább hajaz a francia rakottkrumpli vonalra, illetve, jobban mondva, a magyaros megszokott ízek és a francia stílus között egyfajta átmenetet képez. A mellé kíséretként odacsapott cékla pedig pazar. Gazdag ízeiben, és csodálatos társa a rakottkrumplinak, amelynél még a tetejére tett tejfölről jegyeznénk meg annyit, hogy nem 20- de még csak nem is 30 százalékos, hanem 30 pluszos, szóval szintén nem a light-os konyha képviselőjeként kerül a vendég elé.

Az elégedett vendég mindig visszatér 

A mellettünk lévő asztalnál zajos idős baráti társaság kóstolja végig szinte a teljes borsort közben, mellé jóféle pálinkákat is kérnek kísérőként, csak az italokkal való ráhangolódás után kérnek maguknak óriási kérdezősködéstől kísérve ebédmenüsort. A felszolgálók rezzenéstelen arccal állják a rohamot, a legkülönfélébb kérdésekre mosolyogva és gyorsan választ adnak, a mosdó is makulátlanul tiszta, szóval profi a hely nagyon.

Közben érkezik búcsúfogásunk a desszert. Egyikünk makadámdiós, házi sárga barackleváros palacsintát, másikunk túrógombócot kér.

És ennél az utolsó fogásnál találjuk az első kivetnivalót: a túrógombóc mellé tett tejföl annyira citromízű, a gombócokhoz kerülő meggyöntet szintén savanykás – elveszi a desszert ézes, vendéget búcsúztató kellemes ízét. De ez a legtöbb rossz, amit a hely kapcsán egyetlen látogatásunk alkalmával elmondhatunk, egy biztos, aki ide ellátogat, és legközelebb is megcsíp egy szabad asztalt – biztos visszatér.”

Az eredeti cikk itt olvasható.